Május 12-én, az Ápolók Nemzetközi Napján nemcsak tisztelgünk a mindennapok csendes hősei előtt, hanem megpróbáljuk megérteni azt a sokrétű és emberfeletti munkát is, amit végeznek. Különösen igaz ez azokra az ápolókra, akik nap mint nap szív- és érrendszeri betegekkel foglalkoznak – a legérzékenyebb, legsérülékenyebb páciensekkel.

A szív nem csupán szerv – érzelmeink jelképe, az élet ritmusának hordozója. Amikor megbetegszik, az egész test, sőt az egész ember szenved. A szívbetegek ápolása ezért több mint orvosi feladat: ez együttérzés, türelem és odafigyelés művészete. Az ápoló az, aki elsőként észleli a legapróbb változást: egy halk panaszt, egy gyengébb pulzust, egy elcsendesedett tekintetet. Ő az, aki tudja, mikor kell még egy párnát igazítani, egy biztató szót odasúgni, vagy mikor szükséges azonnal cselekedni. A szívinfarktus utáni első napok félelmét, a szívelégtelenség terhét, a ritmuszavarok szorongását gyakran nemcsak a beteg viseli – hanem vele együtt az ápoló is, aki mellette van minden lépésnél. Az ápolók nem csupán figyelnek – tanítanak is. Megmutatják, hogyan lehet diétázni, miért fontos a gyógyszerek pontos szedése, hogyan ismerhetők fel a figyelmeztető jelek. Segítenek hinni abban, hogy van visszaút, van gyógyulás, van jobb életminőség. Mert egy felkészült, segítő kéz gyakran többet ér, mint a legerősebb gyógyszer. Miközben az orvostudomány fejlődik, a technológia egyre okosabb lesz, az ápoló szerepe nem csökken – sőt, egyre fontosabb. Ő az ember az ember mellett. Aki nemcsak vérnyomást mér, hanem kezet fog, nemcsak injekciót ad, hanem jelen van – csendesen, szilárdan, megingathatatlanul. Az ápolók azok, akik a legnehezebb pillanatokban is a szív mellett maradnak – szó szerint és átvitt értelemben is. Ők azok, akik segítenek újra visszatalálni a ritmushoz – nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is.

Ezen a napon – és minden másikon is – köszönjük meg nekik. A türelmet, a törődést, a hajnali ébredéseket, a könnyeket, amiket együtt sírtak a betegekkel. Köszönjük, hogy ők a szív őrzői.